2016. augusztus 29., hétfő

3.Fejezet♪Biztonságérzet

H A R R Y
Morgolódva csapom be a hűtő ajtaját, miután megállapítom, hogy ideje lenne bevásárolni. Fogalmam sincs, hogy mikor is jártam utoljára élelmiszer-beszerzésesen, de azt hiszem, hogy eljött az újabb vásárlás ideje. A kávéfőzőt lekapcsolom, s elhagyom a konyhámat. Már, vagy mások nézőpontjából, még csak kilenc óra van. Kusza hajamat egy gumival összefogom, s az ujjaimat használva, éppen csak áttúrom. Nem gondolom túl az öltözködést, felkapom az első darabokat, amelyek a kezem ügyébe kerülnek, s már magam mögött is hagyom az emeletet. A konyhába még gyorsan körbenézek, hogy mire is lehet szükségem az elkövetkezendő napokban, aztán a legfontosabbakat igyekszem meg is jegyezni.
Kénytelen vagyok az autó mellett dönteni, hiszen az ősz nem meghazudtolva magát tesz arról, hogy ne lehessen csak gyalog elszakadni bárhova is. Az autóban csend uralkodik, semmi kedvem most rádiót kapcsolni, így ennek köszönhetően tisztán lehet hallani, ahogyan felverem a vizet más sofőrökkel együtt, ahogy azt is, hogy a kocsi tetejét erőteljes esőcseppek érik. Pár utcával arrább parkolok le egy kiskereskedés előtt, ahova néhanapján járni szoktam.
Sietve szállok ki az autóból, lehajtom a fejemet s bezárom gyorsan, mielőtt futólépésekben kezdem el megközelíteni az üzletet. Mondhatni, hogy az üvegajtón szinte berontok, és halkan szitkozódni kezdek.
– Neked is jó reggelt, Harry – hallom meg Robert hangját.
– Valahogyan jobban is indulhatott volna – jegyzem meg nevetve, s magamhoz veszek egy műanyag kosarat. – De jól érzem, hogy az a házi sütemény sül?
– Jól – bólint nevetve. – Tay, kérlek, hozzad ki a süteményt, ha elkészült!
Kiált be hátra, én pedig a hűtőkhöz lépek és egy tejet a kosaramba is dobok, még pár apró dolog mellett, amelyekre valóban nincs is túl nagy szükségem.
– És hogy vagy? – pillantok Robra, aki egy listával lép ki a pult takarásából.
– Megvagyok, köszönöm – biccent. – Régen láttalak erre.
– Igen, otthon voltam, aztán hazafele éjjel jöttem, és hát nem éjjel-nappali az üzlet. Pedig jó lenne éjjel is kapni abból a süteményből!
– Majd felvetem az ötletet az asszonynak – nevet fel és a polcok tartalmát kezdi méregetni. – Hogy áll a lemezed?
– A jövő héten jelenik meg.
– Hamar eltelt ez az egy hónap – állapítja meg, míg a papírra firkant valamit.
Hangos kiáltásra és csörömpölésre leszünk figyelmesek. Robert azonnal a lány nevét kiáltja, és már rohan is hátra.
– Taylor, kincsem – hallom aggodalmas hangját, mire azonnal le teszem a már félig teli kosaramat.
Sietve kerülöm meg a pultot, s lépek be a kitárt ajtón. Odabenn szanaszét heverő sütemények fogadnak és egy fiatal lány, aki a kezét fogja.
– Minden rendben? – kérdezem. A lány nem néz rám, csupán lehajtott fejjel áll, s kissé szipog.
– Kicsim, mutasd – fogja meg a lány kezét, s elveszi a területről. – Istenem.
– Be kell vinni a kórházba – mondom azonnal, ahogy meglátom a megégett területet.
– Nem.. - rázza nemlegesen a fejét. – Nem kell, rendben leszek.
– Taylor, csúnya, jobb, ha egy orvos látja.
– Nem akarok kórházba menni.
– Figyelj, hallgatnod kellene Robertre. Megnézi egy orvos, beköti és már mehetsz is haza.
– Ki vagy te?
Értetlenül meredek rá, s nem értem, hogy miért ezzel foglalkozik, főleg úgy, hogy még egy pillantásra sem méltatott.
– Kislányom, kérlek! Szólok anyádnak, és bevisz, nem vitatkozok ezen – sóhajt fel Rob.
– Bevihetem én is, ha gondolod, és oda jöhet az édesanyja.
A szavak csak úgy elhagyják a számat, bár tényleg segíteni akarok a lánynak, hiszen a kezén nem éppen egy karcolás húzódik. Várok a válaszára, s próbálom valahogyan a figyelmét megszerezni, de még az édesapjára sem néz.
– Nem is tudom – ellenkezik Rob.
– Nem fogom elrabolni – nevetek fel. – Szólsz a feleségednek és utánunk jön.
– Tay?
A lány nemlegesen megrázza a fejét, én pedig felsóhajtok a makacsságán.
– Én nem erőltetem, de lassan már fel is hólyagosodik.
– Figyelj, Harry bevisz, én pedig szólok anyának, és egyből utánad megy, rendben?
– Teljesen mindegy – feleli végül semlegesen.
Robert a derekán tartva a kezét vezeti odébb, ahol segíti feladni rá a kardigánját. Igazán lazán öltözött fel a hűvös időhöz, de most ez a legkisebb problémája. Kifelé indulok és figyelmetlenségemnek köszönhetően megbotlok a kosaramba, amely fel is borul.
– A francba – mormogom, s leguggolok, hogy összeszedjem a dolgokat, s fel is teszem a pultra.
– Vidd el őket, nyugodtan – mondja Rob, amikor éppen veszem elő a pénztárcámat, és egy tíz fontost teszek le a pultra.
– Ne viccelj – nevetek fel, kikapom a dolgokat, s az általa nyújtott szatyorba beledobálom őket.
Ekkor megjelenik a lány, aki a hátizsákjának a pántjával sikeresen megküzd. Fejét még mindig lefelé hajtva tartja, de nem teszem szóval, bármennyire is szeretném. Robert siet mellé újfent, és indulnak el együtt a bolt kijárata felé. Mögöttük haladok, s nem nehéz kitalálni, hogy melyik az én autóm, mert a parkoló szinte egésze az ürességtől kong.
Feloldom a zárat, kitárom az ajtót, s a lány a kezére támaszkodva csúszik be az ülésre.
– Szólok anyának, minden rendben lesz – csókolja arcon a lányt Rob.
– Apa, nyugi – sóhajt fel, s zilált hajába túr.
– Köszönöm Harry, tényleg, nagyon hálás vagyok.
– Semmiség, de tényleg indulnunk kellene – felelem, miközben becsatolom az övemet.
Rob biccent, majd megsimítja lánya kezét, s be is csukja az ajtót. Én indítok, míg fél szemmel figyelem, ahogyan a mellettem ülő lány végigsimít maga mellett az ajtón, aztán megtalálva a biztonsági övet, be is csatolja magát.
Néha felé pillantok, minek következtében túlságosan is ismerőssé válik, ahogy már jobb rálátásom van az arcára. Mivel nem merném száz százalékosan kijelenteni, hogy ő az, akit láttam a parkban, így elvetem ennek a lehetőségnek a felvetését felé.
– Harry vagyok, amúgy – mondom megtörve a csendet kissé zavartan.
– Taylor – halkan beszél, mintha tartana tőlem, ami őrültség lenne.
– Hogy van a kezed?
– Hát valószínű, hogy túl fogom élni, úgyhogy nem aggódok.
– Értem – sóhajtok fel, s a másik sávba sorolok.
– Felesleges kínos beszélgetéssel töltenünk ezt a rövid időt.
Ráncokba szaladt homlokkal kapom felé a fejem pár másodpercre, de ő csak csukott szemekkel az ablak felé fordulva ül. Egyik keze az övre van fonódva, s annak a szegélyével játszadozik.
– És, ha esetleg nem lenne kínos?
– Figyelj, értékelem tényleg, hogy beviszel a kórházba, annak ellenére, hogy nem szerettem volna bemenni, de kétlem, hogy érdekelne bármi is téged. Szóval udvarias vagy, igazi úriember, de nem kell erőltetni tovább a dolgot.
– Oké, lehet, hogy a sebészet helyett inkább valami agyproblémás osztályra kellene, hogy vigyelek – jegyzem meg nevetve, s valóban örülök, amikor az ő nevetését is meghallom.
– Lehetséges, hogy igazad van – szája széles mosolyt formál. – Lehetséges, hogy kapcsolsz halkan rádiót?
– Tényleg ennyire elviselhetetlen lennék?
Tetettet szörnyülködéssel teszem fel a kérdést, de vigyorgok.
– Talán?
– Na jó, megérdemelnéd, hogy kitegyelek a szakadó esőbe és gyalog menj tovább!
– Hm, szeretem az esőt – mondja halkan, míg bekapcsolom a rádiót minimális hangerővel.
– Mit lehet szeretni benne?
– Egyszerűen megnyugtat. A hangja, ahogyan a csendes lakásban csak az visszhangzik, hogy a párkányon minden csepp koppan. A levegőt frissebbé teszi, lehűti, lenyugtatja.
– Soha nem hallottam még ennyire kifejtett véleményt az esővel kapcsolatban. Mindig is így gondoltad?
– Nem, pár éve vagyok így ezzel.
– Miért? Mi történt?
– Sok minden, túl sok minden...
Már csak pár sarokra vagyunk a kórház épületétől, de egy kisebb reggeli dugóba kerültünk. Próbálok nyugodt maradni, de nehezen sikerül. Nem igazán szeretem, amikor nem lehet haladni az utakon, bár valószínű, hogy senki se rajong érte.
Taylor mellettem még mindig oldalra fordulva ül, ám szája már mozog. A rádióból szóló dalok szövegeit nagyon halkan énekli. Alig lehet hallani még úgy is, hogy itt ülök mellette, s a rádió hangja is éppen csak megtölti a teret. Néha megrándulnak arcizmai is, s a lába is olykor ütemre jár. Megmosolyogtat a dolog, s örömmel látom, hogy a kezén éklenkendő fájdalmas sem nem lombozza le túlságosan most már.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy elindul előttem a sor, így én is a gázpedálra lépek, s pár méterrel előrébb le is kanyarodok jobbra. Ez egy kisebb utca, amin szinte végigszáguldok, s már innen is látom a monumentális épülettömböt. A parkolóba nehezen, de találok egy helyet.
– Megérkeztünk – informálom a lányt, aki felegyenesedik, kicsatolja az övét, én pedig már ki is szállok.
Mire az ő oldalára élek, ár nyitva az ajtaja, s az egyik lába a betont érinti. Becsukom mögötte az ajtót, bezárom az autóm, s felé fordulok. Segítek neki a hátizsákját felvenni, ugyanis az egyik pánttal kissé bajlódik. Elmormol egy köszönöm félét, majd megkeresi a kezemet, s a felkaromra fonja az ujjait. Másik kezével a kardigánját fogja egybe, amely a vékonynak tűnő ruháját el is takarja így.
– Menjünk.
Ennyit tudok mondani, s olyan tempóba indulok el, hogy ő is tartani tudja velem a lépést. Még mindig nem néz rám, sőt senkire. Lábai felé pillant, bár a magasságkülönbség miatt az arcát nem látom tökéletesen, csupán a barna hajzuhatagot, amely az arcába borul. Nem teszem szóvá, s azt is hagyom, hogy a keze rajtam legyen. Az eső már csak szitál, de jelenleg az sem zavarna, ha ömlene. Akkor is nyugodtan sétálnék, ha neki ez biztonságérzetet adna.

2016. augusztus 22., hétfő

2.Fejezet♪Elveszett fiú

H A R R Y
Gemmával való találkozásról nemrég értem haza. Már lassan sötétedik, de egyszerűen nem tudok megülni a seggemen. Felrohanok a lépcsőn, egyenesen a hálómba és a szekrényemből előrántom a melegítőmet, s a futáshoz megfelelő ruhadarabokat. Olyan gyorsan váltom át a ruházatomat, hogy még magam is meglepődöm. Sapkát húzok a fejemre, mivel már eléggé hideg van odakinn. Októbert írunk már, s közeleg a tél, amely Londont nem annyira szokta megrázni, legalábbis ha a havazást nézzük, de a hideg ide is eléggé elér.
Telefonomat megnézem, s az eszembe vésem, hogy első dolgom legyen, ha hazaérek, hogy felhívjam anyát. Megragadom a kulcsomat, és már a házam falain kívül is vagyok. Amint a kerítést is elhagyom, már kocogni is kezdek. Vannak, akik megbámulnak, de a legtöbb ember nem igazán fordít jelentőséget annak, hogy egy kocogó srácot látnak. Itt eléggé sok ember megy ki a parkba ilyen tempóban, hogy ott aztán pár kört leróhasson, majd hasonlóan megy haza. Átfutok az úton, s meg sem állok a park kapujáig, amelyen befutok. Több ember is jön szembe, vagy éppen halad velem egy irányba. Pár kutya szaladgál, míg a gazdáik sétálva folytatnak beszélgetést.
Próbálom tartani a tempót, ami szerencsére megy is. Érzem, hogy teljesen felpörget és jól esik minden megtett lépés. Kizárom a körülöttem levő embereket, s a köreimet kezdem el teljesíteni. Nem igazán szoktam kikötni, hogy mennyit is kellene futnom, általában amennyi jól esik, s amennyit az időm enged. Mivel nem sietek innen már sehova, így tényleg egy normál tempóban haladok előre.
Érzem, ahogyan az izzadság uralma alá veszi a testemet. Fogalmam sincs, hogy hány kört is futottam. Annyira kikapcsol az egész, hogy csak visznek előre a lábaim. Már a közvilágítás is fel van kapcsolva a parkon kívül, s az emberek száma is kellően csökkent. Az itt dolgozó emberek már rakják rendbe a területet, hogy aztán bezárhassák éjjelre a kapukat. Mélyen szívom magamba a levegőt, s fújom ki, miközben azért tempózva lépek. Most már figyelem a környezetet, az embereket, akik még jelen vannak.
Megakad a tekintetem egy lányon, aki a gyepen áll. Hófehér ruhában, fekete kiegészítőket viselve. Hosszabb barna haja a hátán terül szét, s az orrán egy napszemüveg pihen. Érthetetlen, hiszen borús volt egész nap az ég, és már valóban késői órákat is üt az óra. Közelebb sétálok, de a tisztes távolságot megtartom. Kezében egy fekete póráz lóg, s leguggol, míg a Mia név hangzik el a szájából. Hangja simogatja a fülemet, s a számra mosoly húzódik, amikor a névre hallgatva egy kutyus szalad oda hozzá. Kezét megnyalja az állat, mire kuncogni kezd a lány, majd a nyakán simít végig a kedvencének. Kissé ügyetlenkedve, de sikeresen felcsatolja a pórázt, majd Mia elindul, s kifelé mennek a parkból.
Követem őket, persze semmilyen perverz hajlam nincs bennem, csupán és is már jobban látom a hazafelé menetelt. Barna tincsei közé túr, míg másik kezével szorosan fogja a pórázt. Mia szorgosan megy, lassan. Látszik, hogy remekül megnevelt kutyus, aki kiegyensúlyozott, szerető családban van. Bár soha nem volt kutyám, az én családom nagyon is a cicák felé hajaz, még is el tudnék magam mellett is képzelni egy ilyen édes ebet, aki a napom minden percébe mosolyt csal az arcomra.
Elkalandozásomból visszatérek. Megállok a kapu előtt és figyelem, ahogyan a lány balra halad a szűknek nevezhető járdán. Megrázom a fejemet, s jobbra tartok, hogy mielőbb felhajtsak egy kevés vizet, s a zuhany alá állhassak.
Elnyúlok a kanapémon, a televíziót halkan kapcsolom be, s már a kezembe is veszem a telefonomat. Amint tárcsázza anya számát, már ki is hangosítom, s a mellkasomra fektetem. Mindig hosszúra sikerednek a beszélgetéseink, így pedig egyszerűbb az egész.
– Az elveszett kisfiam? – köszönésképpen hangzik a mondat.
– Ne haragudj, el voltam havazva – kelek a saját védelmemre azonnal, annak ellenére, hogy tudom, erre semmi szükség.
– Semmi baj kincsem. Gemma mondott pár szót, amit éppen tudott rólad, de ami fontos, hogy felhívtál most.
– Igen, egész nap mentem, lekéstem Gemmával az ebédet is, de végül megvárt. Aztán futottam a parkba.
– Jól van. Hogy haladnak a munkálatok a lemezzel?
– Szerencsére már készen van, és a következő hónapban meg is jelenik. Még hihetetlen, de azt hiszem, hogy jó érzés lesz a boltok polcain látni.
– Annyira büszke vagyok rád!
– Anya, kérlek ne – nevetek fel. Nem igazán tudom kezelni az ilyen helyzeteket, emiatt nem szeretem, ha ennyire kimutatja a szeretetét. – Mi a helyzet az esküvővel?
– Már szervezzük, nagyon izgatott vagyok! – lelkesedésén elmosolyodok. – Január vége felére tettük, Londonban lesz majd, úgyhogy nem kell kifogás, hogy miért is nem érnél rá.
– Ugyan, tudod, hogy alig várom, és örülök, amiért boldog vagy!
– És esetleg lesz kísérőd? Tudod, fontos tudni a létszám miatt.
– Anya! – sóhajtok fel. – Jelenleg nincs senkim, de kétlem, hogy addigra lenne bárki is. Ki se látszok a naptáramból. Semmi időm nincs az ismerkedésre. És még nem is igazán vágyom kapcsolatra.
– Találkoztál azóta vele?
– Nem, szerencsére nem. Örülök, hogy sikerül lekötnöm magam, és nem gondolok rá.
– Jól van, de az utolsó pillanatban is szólhatsz, remélem tudod!
– Anya, kérlek – nevetek fel.
– Oké, rendben, feladom!


T A Y L O R 
Belépek a meleg házba, s lehajolok, hogy Miát szabadon engedjem. Megsimogatom a fejét, s már csak annyit hallok, ahogy a parkettán a körmei kopogva jelzik távolodó lépteit. Megszabadulok a cipőimtől, s a szobámba indulok. Ujjaim végigszaladnak a kanapé bőr támláján, míg az orromba a vacsora ínycsiklandozó illata kúszik.
– Tay? – anya hangja vonja magára a figyelmemet.
– Igen, megjöttünk – felelem. – Átöltözök és jövök.
– Rendben van.
Kissé jobbra tartok, a kezem a falat érinti, így már bátrabban indulok előre. Itt egy kis folyosó van, ahonnan a szobám ajtaja nyílik egyedül. A többieké az emeleten található, míg a földszinten a konyhánk és a nappalink kap még helyet egy kisebb mosdóval. A szobámból egy fürdő is nyílik, ahol imádok a kádban nyújtózni, s a párás környezetben csak úgy lenni.
Benyitok a szobámba, s azonnal a levendula kellemes illata csap meg. Talpam alatt a puha szőnyegem anyaga simul hozzám, míg a melegség teljesen átjár. Nem csukom be az ajtót, hátha Mia után jön, hiszen velem szokott aludni, és tényleg a legtöbb időt velem tölti most már több éve.
Az ajtóból lépek előre kettőt, majd balra fordulva még hármat, s a szekrényemet kitárom. Leveszem a mellényemet, majd a kiemelt vállfára akasztom, s vissza a helyére. A felsőmet nem érzem fontosnak, hogy lecseréljem, így a feszes anyagból készült nadrágomtól szabadulok csupán meg, s a kosár tetejére teszek, amely a szekrényem mellett foglal helyet. A szekrényemtől tovább sétálva egyenesen az ágyamhoz érek, melyen a melegítőalsóm pihen. Belebújok a meleg, kényelmes anyagba, aztán a hajgumimat is felkapom, ami mindig az éjjeliszekrényemen pihen, hogy biztos megtaláljam, s a kusza, zavaró tincseimet egyszerűen össze tudjam fogni. Helyére a napszemüvegemet dobom, ami a kint létek alatt már teljesen hozzám nőtt.
Elindulok vissza a konyhába, hogy anyával beszélhessek, hiszen egész nap dolgozott, így nem találkoztunk még a mai napon. Érzem, ahogyan a lábaimnak simul Mia, így mosolyogva hajolok le hozzá, s nyomok puszit a fejére, mire ő megnyalja a kezemet.
– Nézzük meg anyut, rendben bébi?
Megvakarom a füle tövét, aztán kiegyenesedem és az ajtóhoz pár lépéssel el is jutok. Magamban számolom a folyosón a lépéseimet, aztán jobbra fordulok. Közben hallom Mia lépteit is, míg az orromba ismételten a fokhagyma finom illata kúszik.
– Merre voltatok? – érdeklődik anya.
– Csak a parkba kivittem. Holnaptól esőt mond, szóval jobbnak láttam kivinni kicsit, hadd szaladgáljon.
– Egyedül vitted ki?
– Igen, Sissy tanult, én pedig nem akartam csak az udvarra kimenni.
– Kérlek, máskor szólj valakinek, főleg, ha el is engeded.
– Anya, kérlek – sóhajtok fel, míg leülök egy székre az asztalnál. Ez a legszélső szék, az én helyem. A boltívtől mindössze három lépésnyire van, a fal mellett közvetlen. – Semmi baj nem történt.
– Hali – húgom hangja vonja magára a figyelmemet. – Muszáj valami egészségtelent magamba fogadnom – nyög fel szinte már fájdalmasan, mire elnevetem magamat. A hűtő nyitódása azt jelzi, hogy fagylatot szerez magának. – Kérsz, Tay?
– Milyen ízű?
– Kókuszos.
– Még szép!
– Lányok, nem kellene, lassan apátok is hazaér, és vacsorázunk – anya figyelmeztet bennünket, de a füleim csak a doboz nyitódását hallják, majd a tálkák koppanását a pulton.
– Ugyan, ennyi cukor nekünk is kijár. Főleg nekem a tanulás miatt minden boldogságom elszállt.
– Sissy!
– Most mi az? Igazam van!
Megijedek, ahogy Mia felugrik első két mancsával a lábaimra. Megfogom, s az ölembe helyezem, míg simogatni kezdem, ahogyan teljesen elfekszik.
– Taylor, ne az asztalnál!
– Anya, nyugodj meg – nevet Sissy, én pedig tovább vakargatom Mia füle tövét.
– Javíthatatlanok vagytok! – sóhajt fel.
– Tessék, Tay – az üveg és a tányér találkozása hallatszik, így mosolyogva megköszönöm húgomnak a fagylaltot, s felcsúsztatva a kezemet, megkeresem a kanalat, majd a számba is nyomok kissé nagyobb adagot a kelleténél. Mia hirtelen felugrik, én pedig nem értem. – Szegényre ráesett egy kis darab – informál Sissy.
– Oh, bébi ne haragudj – simítok végig a hátán, mire visszakuporodik a lábaimra teljesen.
– Várj, megtörlöm szegényt – kuncogva mondja a húgom, én pedig elhúzom a kezemet, amint véletlen a fagylaltos területet érintem meg. – Kész.
– Szegény Mia járja meg, amiért ti nem bírtok magatokkal – sóhajt fel anyánk, én pedig mosolyogva falok be egy újabb adag fagylaltot, míg a távolból apám hangja hallatszik, ahogyan hangosan köszön, s szitkozódik az időközben eleredő eső miatt.

2016. augusztus 16., kedd

1.Fejezet♪Ez vagyok én

H A R R Y
A pultnak dőlve állok egy bokszerben a még homályban úszó konyhámban, s várom, hogy a kávém lefőljön. Kissé a hosszú hajamba túrok, álmosan pislogok, s próbálom rávenni magam, hogy teljesen magamhoz térjek. Ez nehéznek tűnik a hosszabb éjszakámat követően, de ma muszáj dolgoznom, s a nővéremmel is össze kell futnom, aki nemrégiben költözött Londonba.
Előveszem a csészémet, melybe kevés cukrot teszek, s a koffeintartalmú itallal fel is töltöm. A gőzölgő csészével a kezemben megyek át a nappaliba, ahol a kanapéra rogyok, lábaimat az asztalon keresztezem, s a távkapcsolóval megkeresem a reggeli híreket. Ez már mindennapossá vált a korán kelésem mellett. Ilyenkor még van pár perc nyugalmam, s tényleg megtudom a legfontosabb dolgokat, amelyek a világban történnek.
A csengő hangja elnyomja a tévében levő férfit, aki komolyan beszél egy témáról. Sóhajtva állok fel a kényelmes, fekete, bőrkanapéról, s a kávémba szürcsölve megyek a bejárat felé. A kulcsot elfordítom a zárban, és a hideg már is megcsapja az alig takarta testemet. Hátat is fordítok a bejáratnak, amint konstatálom, hogy a hajcsárom érkezett meg.
– Végre, nem nekem kell ébresztenem – lép beljebb Shawn, miközben lerúgja a csizmáit.
– Ne csesztess már korán – mormogom, s visszadöglök a kanapéra. – Ilyenkor még minden normális ember alszik.
– Inkább dolgoznak – megy be a konyhába, hogy kávét töltsön magának.
– Te pedig a kávémat iszod.
– Ne legyél skót! – jön vissza és leül a fotelbe.
– Nem vagyok az, csak fogy – nevetek fel. – Hova kell ma mennem?
– Egy rádió interjúd lesz, és egy lánnyal találkozol, aki a ruhatáradat fogja gatyába rázni. Ideje a nyamvadt ingeidet lecserélni valami kevésbé polgárpukkasztóbbra.
– Hé, ne fikázd, azok többe kerülnek még a napi bérednél is!
– Ebből is látszik, hogy feljebb kellene emelned a fizetésem – bólint rá, s lehúzza a kávéja maradékát. – Indulj, kapd össze magad!
– Vagy inkább ki kellene, hogy rúgjalak – jegyzem meg, s az asztalra teszem a már üres csészémet.
– Igyekezz!
Kiált utánam, amint a lábam az első lépcsőfokot érinti. Még mindig nem hiszem el, hogy ő dirigál nekem. Korán reggel beront a házamba és már is osztja az észt. Még jó, hogy én keresem kettőnk közül a pénzt. Jó haver, félre ne értsetek, a kezdetleges karrieremben támogat, és mindent megszervez, ami nekem mocskosul nem menne, de ilyenkor annyira kicseszettül az agyamra megy!
A házam igazán minimálisnak mondható. London külső részén fekszik, északon. Az alsó szinten egy mosdó, nappali és egy konyha található, míg az emeleten mindössze a szobám és egy hasonlóan nagy fürdő kapott helyet. A lépcsőn felérve éppen ezért nem is fogadja az embert akkor folyosó. Pár lépéssel át lehet szelni, s az egyetlen ajtón betérni.
Nem rendelkezik vendégszobával a ház, de nincs is szükségem rá. Ellenben, egy elég nagy, csodás kert nyúlik hátra, míg elől kőkerítés védi, kapukkal együtt. Néha édesanyám meglátogat, de ő nem igazán rajong a város zajáért, így inkább amikor tehetem, én utazok el hozzá.
Soha nem vágytam egy kastélyra, annak ellenére, hogy már talán megengedhetném magamnak, teljesen meg vagyok elégedve a házammal. Talán a későbbiekben, amikor már benő a fejem lágya, s találok egy lányt magam mellé, akivel a család alapítás is felmerül, akkor majd lecserélem. Édesanyám mondta, hogy soha ne felejtsem el honnan is jöttem. Igyekszem tartani magam ehhez. Még messze állok a világhírtől, bár az interneten a videóim statisztikája nagyon is jól néz ki, attól még Angliát nem hagytam el, ha éppen egy megjelenésről beszélünk.
Magam után becsapom a kelleténél kissé hangosabban az ajtót, de nem töröm magam magyarázkodáson. A bokszeremből kilépek, s a szennyes mellé rúgom a pamut anyagot. Beállok a zuhany alá, hogy gyorsan rendbe kapjam magamat, s tényleg felébredjek teljesen. Ma, Shawnt ismerve, fárasztó, hosszú napom lesz, és már előre elfáradok ezeknek a gondolatára. Nincs kedvem ma az egészhez. Amikor felébredtem, remekül elterveztem, hogy elmegyek az utca végén található parkba futni. Oké, tovább nem gondoltam a napomat, de a futás valóban jól esett volna. Amíg az idő normálisnak nevezhető, szeretem kihasználni, s nem a konditerem falai között
A hajam is vizes lesz, de nem foglalkozok a fejem tetején ülő kusza tincsekkel, mindössze áttörlöm egy törülközővel az egészet, amellyel elérem, hogy még őrültebben álljanak. Csípőm köré tekerem a már nedves anyagot, s a csap elé állok, ahol a fogaimat kezdem el megmosni. Én mindig reggeli utánra hagyom ezt, vagy legalábbis a kávé elfogyasztása utánra, hiszen ki az, aki az eltorzult ízeket kedveli? Hát én biztosan nem.
Tetovált karjaimat egy fekete ingbe bújtatom, és az elmaradhatatlan fekete nadrágomat veszem fel hozzá. Azt hiszem, hogy az öltözködésemen látszik meg igazán, hogy sikeres vagyok. Van egy márka, amihez nagyon ragaszkodok, s emiatt az interneten is már több vicces képet láttam magamról. Bár sokan kritizálják az értelmetlen, furcsa mintákkal rendelkező ruháimat, vagy éppen a csizmáimat, de sohasem érdekelt mások véleménye ennyire. Az, hogy mit is viselek, senki nem szabhatja meg, ezért sem értem, hogy Shawn mi a francnak erőlködik még itt mindenféle emberrel. Senkinek nem engedem, hogy a gardróbomat átrendezze!
Oké, lehet kezdek kissé túlzásba esni és nőiesen gondolkodni, annak ellenére, hogy ők a kiismerhetetlentől rohadt távol állnak. Megrázom a fejemet, a hajamba szántok az ujjaimmal. A tincsek már csak enyhén nedvesek, de egy sapkát a fejemre húzok a kinti, késő őszi idő miatt.
Leszaladok a lépcsőn, mire Shawn a kanapémon tespedésből felpattan.
– Komolyan, rosszabb vagy, mint Stella!
– A barátnődnél nincs rosszabb – röhögve veszem fel a barna csizmáimat. – Szerintem nincs olyan ember a világon, aki a saját megjelenéséről több mint két órát késik.
– Késett a gépe!
– Persze – bólintok és bezárom a házamat. – Taxival jöttél?
– Igen – néz fel rám a telefonjáról.
Elindulok a garázs irányába. Nem is értem, hogy miért kérdeztem meg, hiszen köztudott, hogy az Addison Lee társaság belőle él.


Bokám a térdemen pihen, míg én csak az orrnyergemet fogom az ujjaim közé. Fogalmam sincs, hogy a csaj már mióta koptatja a száját, de annyira száraz az egész. Olyan ruhákat, szetteket mutogat itt nekem, amiket az életben fel nem vennék. Próbálja itt a laza srác megjelenését hozni, amikor a stílus kibaszott messze áll tőlem.
– Ez a jövőheti rádiómegjelenésre jó lenne – mutat az asztalra kiterített ruhákra.
– Oké, Shawn, mondd, hogy ez az egész egy szívatás, és mehetek valami értelmesebb dolgot csinálni – nézek a menedzseremre, aki karba font kezekkel áll Cassie mellett.
– Mi a bajod? Ezek a mai trendek megfelelőek.
– Az, hogy – állok fel. – Ez vagyok én. Nem véletlen hordok ilyen ruhákat. A színpadon is, ha nem tűnt volna fel, ingben, pólóban, nem pedig ilyenekben vagyok. Én nem ebben a stílusban mozgok.
– Harry, minden előadó attól marad érdekes, hogy változik – Cassie néz végig rajtam, az elmúlt órában már nagyjából századszorra.
– Lehetséges, de én nem a kinézetemmel, hanem a dalaimmal akarom a rajongóimat megtartani. Kit érdekel, hogy mit viselek? Nem azért jönnek el egy koncertemre, hogy a cipőm mintázatát figyeljék.
– Te is tudod, hogy mindig megjegyzik mi is van rajtad – világít rá a valóságra Shawn.
– Komolyan azon kattogunk még órákig, hogy ti mit akartok rám adni, én meg próbállak lebeszélni benneteket? A francba, lekéstem a találkozót a nővéremmel, mert ilyen felesleges dolgokra kell eljönnöm.
Hátat fordítok a lánynak, és a menedzseremnek is. Nem érdekel a sok baromság, amit összehordanak. Valószínű, hogy Gemma ki fog nyírni a késésem miatt, így fel is kapom a telefonomat. Pár csengést követően fogadja is a hívásomat.
– A szupersztár öcsém megtisztel egy hívással?
Tudom, hogy sajnos már megszokta ezt, és az arcán mosoly van.
– Ne haragudj, mindent megmagyarázok, úgy negyed óra, húsz perc maximum, és ott vagyok.
– Számolom a perceid!
Nevetve bontom a vonalat és nyújtom meg a lépteimet. Shawn hangját hallom magam mögött, de csupán kilököm az üvegezett ajtót.
– Megvesztél? Tudod, hogy milyen neve van a divatszakmában Cassienek? Alig tudtam időpontot kérni, de pedig így faképnél hagyod.
– Teszek magasról arra, hogy milyen hírneve van – röhögök fel. – Nem fogok senki kedvéért stílust váltani. Jobb, ha ennek a gondolatát te is megszokod, mert kirúghatlak egy pillanat alatt.
– Annyira önfejű vagy!
– Egy éve vagyok benne ebben az őrületben, az első albumon a következő hónapban jön ki, imádnak a rajongóim. Kell ennél több? Én nem vágyom arra, hogy mások irányítsák az életemet. Igen, te karoltál fel, nem vagyok egy kibaszott hálátlan, de még neked sem fogom elnézni, hogyan akarsz egy sablont kreálni belőlem. Harry Styles vagyok, olyan, amilyen. Akinek nem tetszik, az menjen tovább.
Beülök a kocsimba, de azonnal ki is szállok, amint meglátom a szélvédőre akasztott kis csomagot. Komolyan, nem is én lennék – mormogom magamban. Lerántom a fecnit, s hanyagul a kesztyűtartóba dobom. Majd később foglalkozok vele.
– Rendben, szervezem a dolgaidat, de semmi mást nem vállalok.
– Végre – sóhajtok fel. – De most megyek, Gem vár, és téged herél ki, ha még többet kések.
– Üzenem neki, hogy térítsen észhez – vereget vállon.
Becsapom az ajtót, bekötöm a biztonsági övemet, és már ki is állok a parkolóból, ahol elvileg nem lehetett volna megállni. Nem az első, de tudom, hogy nem is az utolsó alkalom, hogy egy bírságot kapok.
Pár perc késéssel ugyan, de végre leparkolok az étterem előtt, ahol a nővérem vár még rám, a reményeim szerint. Most a parkolóban állok meg, tényleg, és egy gyors jegyet is váltok, mielőtt berohanok az épületbe. A szőke haját már a távolról is kiszúrom, így céltudatosan indulok az asztal felé.
– Ne haragudj – szabadkozok azonnal. Mindenkinél jobban ismer, így tudja, hogy nem a saját hibámnak köszönhetően késtem le az időpontot.
– Ugyan, tudod, hogy az egész napom üres ilyenkor, mert sose tudni, hogy mikor érsz ide – nevetve áll fel, s szorosan megölel.
– Nagyon humoros – ülünk le. – Shawn elrángatott egy csajhoz, és olyan ruhákat mutogattak. Komolyan nem értem, hogy mit akarnak alakítani rajtam.
– Gondolom nem hagytad magad.
– Tudod, hogy senkinek sem engedem, hogy beleszóljon ilyen téren az életembe. De mi a helyzet veled? Anyáék?
- Anyáék meg vannak, valószínű, hogy a hétvégén lejönnek. Azt mondja, hogy nem ér el, és aggódik miattad.
– Igen, láttam, hogy hívott, csak későn vettem észre, akkor pedig nem akartam már felébreszteni. Most pedig nem igazán volt még időm, de hazamegyek és felhívom.
– Megnyugtattam, de azért mindenképpen hívd majd – mosolyog rám kedvesen és a limonádéjába kortyol. – Velem ugyan az. Melózok, meg van pár megkeresésem különböző eseményekre. Aztán pár napra elutazunk Andrewal.
– Nővérem és a romantikus utazások? – röhögök fel, s megköszönöm közben a lánynak, hogy hozott nekem egy vizet.
– Oh, fogd be Haz! Eljön az idő, amikor te is mindenhova elmész majd egy lánnyal, és inni fogja a szavaidat.
– Tehát iszod Andrew szavait.
– Ahh – dob meg pár mogyoróval. – Javíthatatlan vagy!
Nem is mi lennénk, de komolyan. Nevetünk és mindenféle hülyeségről beszélgetünk. Persze feljön az is, hogy mikor hol is lesz megjelenésem, s milyen promója lesz a lemezemnek, ami a következő hónapban lát napvilágot.