2018. február 18., vasárnap

25.Fejezet♪H

T A Y L O R
A meleg lehelete szinte már perzseli a bőrömet, s a gerincem mentén ki is ráz a hideg. Bizseregni kezd a bőröm, az arcomra pedig boldog mosoly kerül. Teljes testemmel az engem ölelő testhez simulok, szinte teljesen el is veszve érzem magam a karok között. 
— Hogy kerülsz ide? 
Szeretnék megfordulni a karjai között, de nem igazán enged. Arcát a nyakam hajlatába fúrja és apró puszikkal áraszt el még. 
— Nevezhető a barátod amolyan jó tündérnek? A téli szentnek?
— Nagyon vicces — kuncogok, s sikeresen megfordulok a karjai között. 
— Szerettelek volna kárpótolni, amiért ennyire elhanyagoltalak. És bevallom, rám is rám fért már egy kis pihenés.
— Nos, azt hiszem, hogy Maxi mellett nem nagyon lesz erre lehetőséged. 
— Hm, elfelejtettem említeni, hogy ő már nincs itt? 
Kérdésnek és kijelentésnek is hallatszik egyszerre a száját elhagyó mondat. 
— Tessék?
— Szerettem volna veled lenni. Nincsenek hátsó szándékaim, ígérem! Csupán szeretnék veled lenni úgy, hogy tényleg magunk vagyunk. Persze, ha szeretnéd még vissza hívhatom. 
Orrának hegye az enyémét érinti. Elmosolyodom, s a mellkasához simulok a lehető legjobban.
— Semmi szükség rá. 
Biztosítom. Kezeim a dereka köré csavarodnak. Azt hiszem csupán most tudom felfogni, hogy itt áll előttem és ketten leszünk. Csak ő meg én.

— Azt hiszem ez mindig is hiányzott az életemből — nevetek fel hangosan. 
A hideg hótakaróba süppedek, míg ő kegyetlenül mászik be a kabátom alá, s szinte mindenhova. A didergetést okozó fagyos idő és a kacagás is rázza a testemet, de egyiknek sem szentelek jelentős figyelmet. 
— Meg fogsz fagyni — Harry hangja a közelből szól hozzám. — Nem szeretnénk az ágyban heverészni, ugye? 
— Hm, talán ?!
— Tay, gyere Nyuszi, ideje a melegbe visszatérni. A hó is nekieredt. 
Nevetek. Őszintén nevetek és annyira jó érzéssel tölt fel, hogy szívem szerint hosszú ideig maradnék így, itt. Harryvel. 
A kezem annyira átfagyott a kesztyű hiányának köszönhetően, hogy nehezen érzékelem Harry érintését. Ujjai az enyéim közé fonódnak, s igyekszik a talpaimra állítani, de nem igazán hagyom magam. A hóban feküdve az arcomra érkező pelyheket fogadom. Ujjam Harry kézfején jár, majd egy rántással elérem, hogy mellettem legyen. 
— Bassza meg — mormolja mellőlem, mire még jobban kacagni kezdek. — Elnézést a mocskos szám miatt — mentegetőzik. 
— Mi történt? Megcsúsztál?
— Viccesnek érzed magad, igaz? — puszil arcon. — Mondhatni, hogy sikerült pofára ejtened.
— De hát soha nem tennék ilyet! — olyan ártatlanul mondom, amennyire csak tudom, de a nevetésem annyira akaratosan tör elő, hogy lehetetlenségnek bizonyul.
Váratlanul egy kisebb hókupac landol az arcomba, mire köhögni kezdek. A számon valamennyire áthatol, az orromba is sikeresen betolakodik, ahogyan a sálam kis réseit is kihasználja. Vészes gyorsasággal ülök fel. Köhögni kezdek, de egyszerre a nevetés is elhagyja a számat. 
— Tay, jól vagy? Ne haragudj, basszus, nem akartam kárt okozni benned — hangja megbánástól cseng. A szívem megsajdul a gondolatra, hogy most valami mélységesen ostorozza magát a tette miatt, amikor én nevetek az egészen.
Összeszedem magam, és a kezét megszorítom, amely az enyémét markolja. Ujjainkat egybefonom, s szinte a karjaiba, az ölébe fészkelem magam, hogy biztosítsam afelől, semmi komoly baj sem történt. 
Arcaink egybesimulnak, a tenyere a kabátom meleg anyaga alá kúszik, s terül el a pulcsimon. Simogat érzékien, míg én puszit hintek a kissé borostás arcára.
— Semmi bajom, egy kis hóval nem sikerül elüldöznöd magad mellől — nyugtatom meg viccelődve. — Komolyabb dolgokhoz kell folyamodnod, ha meg akarsz szabadulni tőlem.
— Buta.
Sóhajt fel és a szája az enyémét ízleli meg hosszan, érzékien.


H A R R Y
A kezek, amelyek olyan gyorsan, erősen masíroznak végig a hátamon, mennyeiek. Teljesen el vagyok nyúlva az ágyon, acomat a párna puha anyaga nyomja, míg testemet Tay. Fenekemen ül, így az ágyhoz szegez, míg kezei felstősemet tartják fogságban.
— Hm, ha tudtam volna előbb, hogy ennyire mennyei kezeid vannak .. — mormogom.
Csend uralkodik az egész házban, mindössze a kandallóban pattogó tűz és az emeletrevezető lépcső éjszakai halovány fényei csennek némi fényt az éjszakába. Közös megeggyezés alapján döntöttünk úgy, hogy az itteni kanapét ággyá alakítjuk, s itt maradunk. Innen Taylornak is könnyebb a közlekedés, és a kandalló éjszakai melegét semmi másra sem cserélném le. Ahogyan lágyan megvilágítja az alakját, a vidám mosolyát, csodásnak vélem a pillanatot, s minél többször szeretnék a részese lenni.
— Akkor már előbb munkába fogtál volna, mi? 
— Azt hiszem, hogy megdolgoztattalak volna, igen ..
— Szerintem azt én csinálom.
— Szerintem ne menjünk ebbe bele — csúsztatom hátra a kezemet, s végigsimítok a combján.
Mindössze. Jóga nadrág és egy kötött felső van rajta, amely hosszabb, így a feszes nadrág ellenére sem láthatom a formás fenekét. Érzem, hogy az izmai megfeszülnek, a kezeire pedig rá támaszkodik, s keményebben érint. Ajkai a fülemhez érnek. Meleg lehelete finoman cirógat, s oldalas fekvésemnek köszönhetően látom, hogy csodás ajkai mosolyra húzódnak.
— Ne rosszalkodj, H. 
— Hm, pedig csak finoman kacérkodtam.
Fogaival a vállamba mar, mire felmordulok és megfordulok olyan gyorsan, amennyire csak tőlem telik. Kisebb sikkantás az eredménye annak, hogy mellém kerül, a matracba süpped. A mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed. A légzése szapora, ujjai a felkarom szorítják, míg az én kezem a csípőjén pihen, félig a bőrén, félig pedig a nadrágja vékony korcán. Orrom, az ő piszéjével érintkezik, és csak várok. 
Tudom, hogy nem rohanhatom le, hogy minden lépésemet át kell gondolnom, még is a tudata annak, hogy nem hátrál, hogy nem kényszerít arra szavakkal vagy tettekkel, hogy ne nyomuljak, sokat jelenet. Bízik bennem. 
Másik keze, amely nem a kezem öleli, a tarkómra csúszik, és az alig hosszúnak nevezhető hajammal játszik. Szinte hallani lehet a kapkodó lélegzetünk zavaros egyvelegét, ahogyan visszhangot ver a csendes falak között. Érzem, ahogyan kissé megmozdul, s ajkaival az enyémeket keresi. Az én szemhéjaim is lehunyva vannak. Csak érezni szeretném a pillanatot, eggyé válni a csodás lánnyal, akinek az ajkai érintése is eléri, hogy a pengének igen vékony peremén táncoljak. Finoman találkozunk, egy simítás, a fogai megkarcolják az alsó ajkam, és ennyi kell. Már is én lépek, s elégítem ki a feltörő vágyainkat. 
A hosszúnak ígérkezett csók után mellé hanyatlok, testét az enyéméhez húzom, s a nyaka hajlatába csókolok. Látom, hogy szelíd mosoly díszeleg az arcán, amelynek köszönhetően hamar az enyémére is az kerül. 
— Örülök, hogy eljöttél.
— Igen, azt hiszem egy nagyon jó döntés volt — értek egyet.